A comrade két hét múlva teljes erőbedobással indul felszabadítani a trópusi kis szigeteket, a nemrég megjelent demónak köszönhetően viszont már most belekóstolhatunk a kalandokba. A PSN, Xbox LIVE és Steam rendszerekről beszerezhető, 30 perces időlimittel ellátott ingyenes változatban egy gigászi méretű, több mint 90 km2-en elterülő, sivatagos területen randalírozhatunk, ahol három bemelegítő küldetés vár ránk, hogy bizonyítsuk, igenis érettek vagyunk a forradalom élére állni.
 

A Just Cause 2 az elődjéhez hűen ezúttal is teljesen szabad kezet ad mindenben. Egy igazi sandbox anyaghoz van szerencsénk a személyében, a játékmenet stílusa pedig leginkább talán a Grand Theft Auto és a Mercenaries sorozatokra hasonlítható, vagyis azon kívül, hogy szabadon kalandozhatunk a nyílt terepen, még a küldetéseket sem kell teljesen lineáris sorrendben végrehajtanunk, legfeljebb csak annyira, hogy az ne menjen a történetmesélés kárára. Az ötlet tehát ismét remek, most viszont lássuk, hogy pontosan mit is kaptunk ezúttal.
 

A demó erősen megvágott nyitójelenetében megismerhetjük az igen csábos, ám annál gyengébb angoltudással büszkélkedhető Bolo Santosi kisasszonyt, aki vélhetően az egyik megbízónk lesz majd a jövőben. A félpercesre sem tömörített bevezetőben aztán felszáll a helikopterünk, a sivatag fölé érve Rico pedig egyszerűen kiveti magát a semmibe, és már indulhat is az akció. A feladat nem más, mint akkora káoszt okozni a környező falvak kormányérdekeltségeiben, amekkorát csak tudunk. Benzinkutak, víztározók, propagandatornyok és rakétasilók vannak a listánkon, a szabotázs viszont nem egyszerű, hiszen ahogy kilőjük az első golyót, máris befarol elénk a nemzetőrség valamelyik terepjárója, hogy egy csapat keménykötésű gépfegyveressel megállj parancsoljanak a tombolásunknak.
 

Ami piros, azt támadhatjuk bátran. A célpontok és a katonák mindegyike büszkén viseli a nemzeti vöröset, megkönnyítve dolgunkat az azonosításban, de hát ilyenek ezek a diktatúrák, ha ez a nagy Pandak Panay kedvenc színe, akkor nem számít holmi álcázás és katonai stratégia, pirosnak kell lennie mindennek. Ha pedig a rombolós bemelegítő küldetésben elértük a célként kitűzött 4000 káoszpontot, señorita Santosi máris felkeres minket, két további megbízást felkínálva. Az első egy kis móka, amiben repkednünk kell egy keveset, a második viszont kőkemény akció, melynek első részében egy katonai bázist kell támadnunk, a végén pedig egy konvojra lecsapva a feladatunk elrabolni és megölni egy magas rangú, jól őrzött tisztet.
 

A játékban ezúttal is nagy szerepet kapott az akrobatika. Kimászhatunk az autó tetejére, átugorhatunk a minket üldöző másik kocsira, de egy szakadékhoz érve még kinyithatjuk az ernyőnket is, biztonságos magasból végignézve, ahogy járgányunk a kísérettel együtt a végzetébe száguld. Rico egy igazi kaszkadőr, aki nem ismeri a félelmet, ha úgy tartja kedve, még a repülő szárnyára is kiül menet közben, hogy onnan sorozza az ellenfeleket, de legnagyobb segítségére minden kétséget kizáróan az a csáklya van, mely odatapad minden felülethez, és aminek köszönhetően valódi pókemberként tud közlekedni, kijátszva a legkeményebb ellenfeleit is. S noha a játékszer igen hasznos kiegészítője kelléktárunknak, sokszor sajnos annyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy az már a játékélmény rovására is megy. Egy lövéssel felhúzhatjuk magunkat a legmagasabb torony tetejére, folyamatosan magunk elé lövöldözve pedig valósággal gyorsabbak vagyunk, mintha autóval közlekednénk. Hát hogy gondolhatták ezt komolyan a tisztelt svéd fejlesztők?
 

Noha a Just Cause 2 sokat fejlődött, szebb lett a grafikája, és javítottak a mesterséges intelligencián is, még mindig magán viseli azokat a gyermekbetegségeket, amiért már az előző részt sem tudtuk komolyan venni. Nincs fedezékrendszer, nem lehet rendesen kitartani a fegyvert, ide-oda szaladgálva kell lövöldözni, az autók pedig úgy pattognak, mintha csak gumiból lennének. A fizika nagyon gyenge, egyedül talán csak a karamboloknál érezzük azt, hogy egy igazi vasban ülünk, ami pedig engem nagyon idegesített, az a rongybabás ragdoll elesés, ami legutóbb talán az UT 2004-ben volt menő. Ha fejre állunk egy autóval, akkor Rico nem kimászik az ajtón, hanem valósággal kiesik, de hasonlóan eszméletlenül terül el egy motorbaleset után is, egyáltalán nem védve magát a sérülésektől. Mondanom sem kell, hogy miután lezajlott az animáció, hősünk teljesen frissen pattan fel még akkor is, ha előtte arccal lefelé végigszántotta a betont, de hát Rico kemény fickó, lássuk be, nem kell őt félteni holmi karcolásoktól.
 

Amennyit láttunk a játékból, előzetesen egy erős 7-es, maximum 8-as értékelést jósolok neki, de ki tudja, ha a sztori és az új atmoszféra hosszútávon jó lesz, Zoenn papa talán még ennél jobbat is adhat majd a tesztjében. A Just Cause 2-vel egyelőre viszont nem vagyunk teljes mértékben elégedettek, a játék megörökölte az előd gyengeségeit, és bár Rico története alapjaiban szerethető, könnyen lehet, hogy a játék vesztét megint a gyenge kivitelezés fogja okozni. Nem szabad viszont előre temetni a játékot, mi biztosan megvesszük és végigjátsszuk, de az is teljesen tuti, hogy nem PC-n, szenvedjen csak a Windows 7-tel és a rohadt DRM-mel az, aki kitalálta, mi nem kérünk belőle. Viva la revolución, testvéreim!

Egy megdöbbentő  nyilatkozat szerint a Fable 3 távol esik attól, amit az első két játékban már megtapasztalhattunk, a Lionhead gyökeres irányváltásokat hoz. Felejtsd el a kötött szabályrendszert, úgy, mintha hősünk állati belekből készült óvszer nélkül tivornyázna a bordélyban, a harmadik eljövetel sokkal inkább emlékezetet egy akció-kaland körmönfont jellegzetességeire. A fejlesztőknek meg kellett hozniuk ezt a döntést, hiszen a második rész puszta zsenialitását túlszárnyalni, kibővíteni szinte lehetetlen vállalkozás, ezért volt szükség a műfajváltásra. Szükségszerű, vagy nem – elfordulni tőle még a rajongók sem fognak. Hiszen marad a szatirikus fantasy világ, legjobb barátunk ismét a kutyánk, Albionban azonban eltelt hatvan év, és nem nyomtalanul.


Az ipari forradalom ezt a világot is elérte, a városokban a párszintes épületek az egekig szöktek, a gőzgépek beették magukat a társadalomba, a gyárkéményekből füst száll fel a szürke égbolt felé. A lakosság közötti vagyoni ellentétek még jobban kiszélesedtek, a tőkés réteg hamar meggazdagodott az új technikai vívmányok és a gyermekmunka segedelmével, míg a nélkülözők piszkosan, durva posztóruhákban dolgoznak napi húsz órákat éhbérért, a korom beleitta magát mindenbe – kétségtelen, hogy a Fable 3 hűen építkezik a viktoriánus korabeli Anglia mindennapjaiból, még akkor is, ha a mesebeli lények nem csak egy koldus gyerek lázálmaiban léteznek, hanem a városszéli erdőkben. Albion arca tehát komor és szürke, betegségek gyötrik, a mohóság és a hatalomvágy, de ezen a kontinensen felül még elhajózhatunk más vidékekre is, ha úgy tartja kedvünk.


A második rész hősének fia kerül ezúttal terelgető kezeink közé, s ha rendelkezünk még Xboxunk merevlemezén az utolsó játék mentéseivel, akkor az ott hozott döntéseink hatásai befolyásolják majd az első órákat. Feladatunk pedig nem más, mint kirántani a valaha napfényes Albiont a mély depresszióból, uszkve a játék feléig tartó időszak során ennek politikai akadályait győzzük le, hiszen mi magunk lépünk ekkor a trónra. Ám utána a birodalom sorsa csak a mi fajsúlyos döntéseink során nyeri el jövőbeli sorsát. Netán gonoszok leszünk és még szemérmetlenebb rémálomba taszítjuk a vidéket? Hiába minden megbecsülés, szavaink súlyának először csak félszegen engedelmeskednek az alattvalók, hatalmunk megszilárdítása pedig csak tettek nehézkes útján valósítható meg. Olykor mi magunk nézünk a tennivalók után, mint tette azt Mátyás király a magyar mondákban.


Bowerstone városában sétálunk a mocskos sikátorok mélyén, lányunkat keresve – csak egy apró szeglet magából a játékmenetből. Mikor megtaláljuk a porbafingót, csak egy olyan bájos fizikai kontextussal tudjuk megvigasztalni a zokogó gyereket, mint azt a valóságban is tennénk. Felvesszük a kezünkbe, gügyögünk neki, feldobjuk párszor a levegőbe. Ezután kézen fogjuk és szelíden tovasétálunk az utcákon. Ha ezután bemegyünk egy kocsmába, akkor az nem venné ki jó nevén magát, már ami a nevelési helytállásunkat illeti, ám ha mégis, akkor ilyen apróságokon csúszik el jellemünk. Netán egy koldus botorkál oda hozzánk és pénzt kér tőlünk, kézmozdulatainkkal bármikor a fogatlan fickó tudtára adhatjuk szándékunkat, még ha útbaigazítást is kérünk tőle, nem is hihetünk neki, lehet, hogy elcsal egy sötét gyárba, ahol a társai fenik késeiket a dagadó erszényű utazókra. Ezt megelőzendő, oda lehet csalni az öreget egy kapualjhoz és durván leszúrni.


Egyébként az érintkezésnek igen hangsúlyos szerepe van a játékban. Csak egy példa arra, ha elismert személyiségek vagyunk a városban, többen kezet akarnak rázni velünk, de a főbb NPC-kkel becsületes tetteink után egy baráti ölelésben vehetünk részt. Szívünk választottjaival mehet a testi érintkezés komolyabban is. Igen, a Fable 3 továbbra is tiszteletben tartja a testi örömöket, hormonjainknak bárhol és bármikor, tisztességesen vagy kicsapongón hódolni is tudunk.


Királynak lenni pedig egyáltalán nem könnyű. Molyneux szerint viszont a Fable 3 legalább akkora lépést jelent a fejlődés útján, mint a legelső játék a maga korában. A hatalom gyakorlása nagy felelősséget von maga után, döntések következményekkel járnak, olykor teljesen átformálva országunkat. Ígérgetni pedig a lehető legegyszerűbb dolog, ám azokat megvalósítani pedig embert próbáló feladat. Mert csak egy olyan király legendája marad fenn az idők végéig, aki nem beszél mellé. Az igazán nagy alakok ebben mutatkoznak meg. Nem titok, hogy talán az egész játék erre épül majd. A Fable 3 legfőbb valutája a követőink számában mutatkozik meg, érthető, hogy ők is befolyásolni akarják majd uralkodójukat, több szervezet, nézet feszül majd egymásnak, mi pedig vagy szívünkre hallgatunk, vagy eszünkre. Karakterünk gonosz, vagy jóságos jelleme hamar a felszínre kerül. Változni tehát fog a történet, aszerint, hogy milyen lépéseket hozunk, de, hogy mindez milyen mértékben változtatja meg a térséget, az már sokkal sarkalatosabb téma.


Kudarcaink előtt felelni kell, bizonyára nem lesz felemelő érzés, amikor kicsúszik kezeink közül az irányítás, mert az ellenségeink fondorlatos csellel rászedtek minket – maga a mese sokkal nagyobb volumenű lesz, mint azt bármikor hittük volna – s a narratíváról semmi nem vonhatja el a figyelmünket. Még az olyan szerepjátékos klisék sem, amiért szintlépéskor unalmas pontelosztások miatt kellene kilépni a menübe. Molyneux víziója az, hogy ki kell iktatni minden XP-szerzéses mizériát, nem lesz életerő-csík, sem pedig az elhullott ellenfelekből felszedhető ilyen-olyan színű orbok.


Harcolni viszont szinte mindig kell majd, ezen nem történt semmi lényegre törő változás. A Fable 2 hozta elvek a következő részre is érvényesek lesznek: a csihipuhi továbbra is kardozáson, távolsági fegyverek pontos használatán és a mágia elsütésén alapul majd. Egy gombnyomásra kiválaszthatjuk majd, hogy éppen milyen stílust képviselünk, olykor ezeket kombinálnunk is kell: a dombtetőn áll a kalózsipkás haramia, először számszeríjjal kibillentjük az egyensúlyából, szablyánkkal rácsapkodunk néhányat, majd a csatazajra odacsődülő társai ellen egy lángoló tűzgyűrűt vonunk magunk köré, mígnem az összes bandita ropogósra nem sül. Olyan jól kézre állt korábban, itt is látványos lesz. Értelem szerűen abban a fegyvertípusban érvényesülünk a leginkább, amit többet is használunk – sőt, a kezdeti modell is két óra elteltével átalakul egy nagyobb, brutálisabb példánnyá. A harc vége nem feltétlenül az ellenfél halálával végződik, ha mégis, akkor elmegyünk a gonosz irányába, a jók viszont azt látják, hogy mindenki megérdemel egy másik esélyt.


Technikai oldalról nézve a grafika továbbra is pazar, meseszerű, kicsit idétlen, karikatúraszerű, olykor viszont komor és horrorisztikus is lehet, a külcsín is követi a világ alakulását, a tökéletesen elvárható szinten. A Fable 3 támogatja a Natal mozgásérzékelős technológiát, elsősorban a szépszámú testbeszédeknél és a harcnál – már magam előtt sejlik, amint lepisilünk valakit, közben úgy tartjuk a kezünket az ágyékunknál, mintha a brét fognánk. Könnyen elképzelhető, mégis a Natal elsősorban csupán kiegészítő funkcióként lesz jelen, a játékmenet ténylegesen nem erre az eljárásra épül, hanem a hagyományos kontrolleres témára. Megjelenés 2010 utolsó negyedévében lehetséges, kizárólag a Microsoft konzoljára.  

A legtöbb ilyen terv évtizedekkel megelőzte a korát, és bár vannak bizonyítékok a létezésükre, egészen máig abban a hitben éltünk, hogy vagy nem kerültek soha megépítésre, vagy ha mégis, akkor a békekötéskor azonnal megsemmisítették őket. Az Aurora bomba viszont több mint fél évszázadot követően most előkerült a semmiből, a Bravo csapat tagjaként pedig nem kisebb feladatot kaptunk, mint felkutatni a fegyvert, és megakadályozni, hogy a kommunisták kezébe kerüljön.
 

A küldetés minden korábbinál keményebbnek ígérkezik, Marlowe, Sweetwater, Haggard és Redford azonban nem ijed meg holmi őrült ruszki hadvezértekől, és beleveti magát a csatába. A special activities division nevében, az amerikai hadsereg támogatásával csapatunk sötét őserdőkön, hófödte hegytetőkön, kopár sivatagokon és poros falvakon keresztül üldözi az ellenségeit, olykor egész városokat is lebombázva maga körül. Ahogy az előző Bad Company játékban, úgy itt sem állhat semmi és senki az utunkba.
 

A csaták során természetesen ezúttal is a stukkerek széles armadája van a segítségünkre; az egyszerű gépfegyverektől kezdve, a célkövetős rakétán át, egészen a pilóta nélküli, távirányítással működő támadóhelikopterig szinte mindent bevethetünk. De a járművek se maradhattak ki a szórásból, akad humvee, ATV, quad, mindenféle páncélos harckocsi, tank, illetve többek közt még jetski és motorcsónak is. A tizenhárom egyjátékos küldetés rendezése pedig egyszerűen fantasztikus, van hogy hangosan üvölt a zene, mi pedig egy terepjáróra szerelt gépfegyverrel vad kurjongatások közepette tizedeljük a gonoszokat, de nem ritka az sem, hogy egy város sikátoros negyedébe betérve félelem és szenvedés fogad minket. A konvoj megáll, a körülöttünk lévő autók felrobbannak, mindent por és füst borít be, a semmiből kezdenek ránk lőni, és nem elég, hogy a fülünk is csöng, még menekülni sincs hová.
 

A havas küldetések is nagyon izgalmasak, van például egy rész, amikor elszakadunk a csapattól, és egyedül maradunk a fagyos semmiben. Egy közeli telepen szerencsére meleg kandallók várnak ránk, ehhez viszont keresztül kell lőnünk magunkat az őrségen, a hidegtől pedig folyamatosan veszítjük el a látásunkat és az érzékeinket. De hasonlóan emlékezetes és hangulatos rész még az is, amikor egy viharos estén a Dél-amerikai milíciabázis őreit kell csipával leszednünk, mégpedig úgy, hogy az ég dörgése mindig elnyomja a fegyverünk hangját, és ne bukjunk le egyiknél sem.
 

A Bad Company 2 fantasztikus lett, egy valami azonban továbbra sem tetszik benne. Nagyon klisés, és túl amerikai az egész. A történet ritka gyenge, az orosz konfliktus már egy B kategóriás DVD-filmen is ciki, nemhogy egy ilyen játékban, a forgatókönyv kiszámítható, nincsenek benne fordulatok, és az egészet még egy nagy adag amerikanista patriotizmus is áthatja, amit a texasi vörösnyakú suttyókon kívül minden normális ember gyűlöl a világon. A párbeszédek ráadásul még semmitmondóak is, a karakterek túljátsszák a szerepüket, az amígózó hippi helikopterpilóta pedig olyan, mintha csak most jött volna vissza Námból, és még mindig a 70-es években élne. A játékélmény persze megmenti az egészet, a kalandok ugyanis annyira élvezetesek, hogy azt már a COD sorozat tudja csak überelni, és ez bizony nem kis dolog.
 

A játékot a DICE csapat Frostbite 1.5 motorja hajtja, melynek köszönhetően ezúttal is bombasztikus látványban lehet részünk. A grafikára egy rossz szavunk sem lehet, a karakterek teljesen kidolgozottak, a környezet gyönyörű, minden helyszínnek külön atmoszférája és saját hangulata van, egyedül talán csak a civilek és az állatok hiányoznak ahhoz, hogy teljesen élethű legyen a világ. Jó hír, hogy immáron került vér is a játékba, ha minden igaz, akkor a Vietnam után most először láthatunk hack nélküli vörös effekteket a Battlefield sorozatban, illetve érdekesség még, hogy noha már az előző részt is úgy hirdették, mint a totális rombolás játékát, a környezet letarolása csak most vált igazán teljessé. A készítők által csak Destruction 2.0-nak nevezett rendszerrel minden felrobbantható és tönkre tehető, a faházak lécenként robbannak szét, a fedezékeket átlőhetjük, és még a téglaépületek is összedőlnek, miután szétlőttük a falait.
 

A kampány végigjátszása 8-9 órát, vagyis nagyjából két teljes délutánt vesz igénybe, utána pedig ott van a multiplayer, mely ezúttal különösen izgalmasra és addiktívra sikeredett. Az online háború során négy játékmódban tehetjük próbára militarista vénánkat, ezek pedig nem mások, mint a rush, a conquest, a squad rush, illetve a squad deathmatch. Az első mód szerepelt a demóban is, ez volt az ugye, ahol egy bázist kellett elfoglalnunk, vagy éppen megvédenünk, de hasonló a második is, ahol zászlókkal jelölt pontokért megy a csata. A squad rush az elsőnek egy olyan változata, ahol mindkét csapat támadhat a másikra, míg az utolsó, a squad deathmatch egy hagyományos csapatháború, ahol az nyer, akinek az osztaga a legtöbb fraget szerzi. Érdekesség, hogy a csatában négyféle osztályt képviselhetünk, az assault személyében csak a támadás a feladatunk, engineerként van páncéltörőnk és javító felszerelésünk, medikusként meggyógyíthatjuk a sebesült társainkat, míg a sniper bőrébe bújva egy távcsöves puskát kapunk, amivel aztán biztonságos távolságból oszthatjuk az ólmot.
 

A többjátékos csaták során ezúttal is XP-t kapunk minden olyan dologért, ami egy kicsit is fontos a harcmezőn. Tapasztalatpontok járnak az ellenfelek megöléséért, az idegen járművek felrobbantásáért, vagy éppen a különböző feladatok megoldásáért, ami viszont ennél sokkal, de sokkal érdekesebb az az, hogy a PC-s verzióhoz jár dedikált szerver támogatás is, hatalmas pofont adva ily módon a játék legnagyobb konkurenciájának, multija miatt sokak által szidott és megutált Modern Warfare 2-nek.
 

A konzolos teszt során remekül teljesített a Bad Company 2, még a járműveket is jól lehetett irányítani, és bár itt-ott láttunk pár recésebb élt, azért nagyon egyben van a játék. A számítógépes változat döcögésmentességéhez viszont elkél egy rendesebb vas az asztal alá, egy Quadcore processzor és egy NVidia GTX 260 ajánlott ugyanis a futtatáshoz, ami bár nem egy elérhetetlen konfiguráció, azért nem is olcsó mulatság. Az új Battlefield ettől függetlenül szuper, igazi must have cucc minden FPS rajongónak, és az is biztos, hogy akit egyszer beszippantott a hangulata, az most egy jó darabig nem lesz képes ránézni semmi hasonló játékra.