A comrade két hét múlva teljes erőbedobással indul felszabadítani a trópusi kis szigeteket, a nemrég megjelent demónak köszönhetően viszont már most belekóstolhatunk a kalandokba. A PSN, Xbox LIVE és Steam rendszerekről beszerezhető, 30 perces időlimittel ellátott ingyenes változatban egy gigászi méretű, több mint 90 km2-en elterülő, sivatagos területen randalírozhatunk, ahol három bemelegítő küldetés vár ránk, hogy bizonyítsuk, igenis érettek vagyunk a forradalom élére állni.
A Just Cause 2 az elődjéhez hűen ezúttal is teljesen szabad kezet ad mindenben. Egy igazi sandbox anyaghoz van szerencsénk a személyében, a játékmenet stílusa pedig leginkább talán a Grand Theft Auto és a Mercenaries sorozatokra hasonlítható, vagyis azon kívül, hogy szabadon kalandozhatunk a nyílt terepen, még a küldetéseket sem kell teljesen lineáris sorrendben végrehajtanunk, legfeljebb csak annyira, hogy az ne menjen a történetmesélés kárára. Az ötlet tehát ismét remek, most viszont lássuk, hogy pontosan mit is kaptunk ezúttal.
A demó erősen megvágott nyitójelenetében megismerhetjük az igen csábos, ám annál gyengébb angoltudással büszkélkedhető Bolo Santosi kisasszonyt, aki vélhetően az egyik megbízónk lesz majd a jövőben. A félpercesre sem tömörített bevezetőben aztán felszáll a helikopterünk, a sivatag fölé érve Rico pedig egyszerűen kiveti magát a semmibe, és már indulhat is az akció. A feladat nem más, mint akkora káoszt okozni a környező falvak kormányérdekeltségeiben, amekkorát csak tudunk. Benzinkutak, víztározók, propagandatornyok és rakétasilók vannak a listánkon, a szabotázs viszont nem egyszerű, hiszen ahogy kilőjük az első golyót, máris befarol elénk a nemzetőrség valamelyik terepjárója, hogy egy csapat keménykötésű gépfegyveressel megállj parancsoljanak a tombolásunknak.
Ami piros, azt támadhatjuk bátran. A célpontok és a katonák mindegyike büszkén viseli a nemzeti vöröset, megkönnyítve dolgunkat az azonosításban, de hát ilyenek ezek a diktatúrák, ha ez a nagy Pandak Panay kedvenc színe, akkor nem számít holmi álcázás és katonai stratégia, pirosnak kell lennie mindennek. Ha pedig a rombolós bemelegítő küldetésben elértük a célként kitűzött 4000 káoszpontot, señorita Santosi máris felkeres minket, két további megbízást felkínálva. Az első egy kis móka, amiben repkednünk kell egy keveset, a második viszont kőkemény akció, melynek első részében egy katonai bázist kell támadnunk, a végén pedig egy konvojra lecsapva a feladatunk elrabolni és megölni egy magas rangú, jól őrzött tisztet.
A játékban ezúttal is nagy szerepet kapott az akrobatika. Kimászhatunk az autó tetejére, átugorhatunk a minket üldöző másik kocsira, de egy szakadékhoz érve még kinyithatjuk az ernyőnket is, biztonságos magasból végignézve, ahogy járgányunk a kísérettel együtt a végzetébe száguld. Rico egy igazi kaszkadőr, aki nem ismeri a félelmet, ha úgy tartja kedve, még a repülő szárnyára is kiül menet közben, hogy onnan sorozza az ellenfeleket, de legnagyobb segítségére minden kétséget kizáróan az a csáklya van, mely odatapad minden felülethez, és aminek köszönhetően valódi pókemberként tud közlekedni, kijátszva a legkeményebb ellenfeleit is. S noha a játékszer igen hasznos kiegészítője kelléktárunknak, sokszor sajnos annyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy az már a játékélmény rovására is megy. Egy lövéssel felhúzhatjuk magunkat a legmagasabb torony tetejére, folyamatosan magunk elé lövöldözve pedig valósággal gyorsabbak vagyunk, mintha autóval közlekednénk. Hát hogy gondolhatták ezt komolyan a tisztelt svéd fejlesztők?
Noha a Just Cause 2 sokat fejlődött, szebb lett a grafikája, és javítottak a mesterséges intelligencián is, még mindig magán viseli azokat a gyermekbetegségeket, amiért már az előző részt sem tudtuk komolyan venni. Nincs fedezékrendszer, nem lehet rendesen kitartani a fegyvert, ide-oda szaladgálva kell lövöldözni, az autók pedig úgy pattognak, mintha csak gumiból lennének. A fizika nagyon gyenge, egyedül talán csak a karamboloknál érezzük azt, hogy egy igazi vasban ülünk, ami pedig engem nagyon idegesített, az a rongybabás ragdoll elesés, ami legutóbb talán az UT 2004-ben volt menő. Ha fejre állunk egy autóval, akkor Rico nem kimászik az ajtón, hanem valósággal kiesik, de hasonlóan eszméletlenül terül el egy motorbaleset után is, egyáltalán nem védve magát a sérülésektől. Mondanom sem kell, hogy miután lezajlott az animáció, hősünk teljesen frissen pattan fel még akkor is, ha előtte arccal lefelé végigszántotta a betont, de hát Rico kemény fickó, lássuk be, nem kell őt félteni holmi karcolásoktól.
Amennyit láttunk a játékból, előzetesen egy erős 7-es, maximum 8-as értékelést jósolok neki, de ki tudja, ha a sztori és az új atmoszféra hosszútávon jó lesz, Zoenn papa talán még ennél jobbat is adhat majd a tesztjében. A Just Cause 2-vel egyelőre viszont nem vagyunk teljes mértékben elégedettek, a játék megörökölte az előd gyengeségeit, és bár Rico története alapjaiban szerethető, könnyen lehet, hogy a játék vesztét megint a gyenge kivitelezés fogja okozni. Nem szabad viszont előre temetni a játékot, mi biztosan megvesszük és végigjátsszuk, de az is teljesen tuti, hogy nem PC-n, szenvedjen csak a Windows 7-tel és a rohadt DRM-mel az, aki kitalálta, mi nem kérünk belőle. Viva la revolución, testvéreim!
A Just Cause 2 az elődjéhez hűen ezúttal is teljesen szabad kezet ad mindenben. Egy igazi sandbox anyaghoz van szerencsénk a személyében, a játékmenet stílusa pedig leginkább talán a Grand Theft Auto és a Mercenaries sorozatokra hasonlítható, vagyis azon kívül, hogy szabadon kalandozhatunk a nyílt terepen, még a küldetéseket sem kell teljesen lineáris sorrendben végrehajtanunk, legfeljebb csak annyira, hogy az ne menjen a történetmesélés kárára. Az ötlet tehát ismét remek, most viszont lássuk, hogy pontosan mit is kaptunk ezúttal.
A demó erősen megvágott nyitójelenetében megismerhetjük az igen csábos, ám annál gyengébb angoltudással büszkélkedhető Bolo Santosi kisasszonyt, aki vélhetően az egyik megbízónk lesz majd a jövőben. A félpercesre sem tömörített bevezetőben aztán felszáll a helikopterünk, a sivatag fölé érve Rico pedig egyszerűen kiveti magát a semmibe, és már indulhat is az akció. A feladat nem más, mint akkora káoszt okozni a környező falvak kormányérdekeltségeiben, amekkorát csak tudunk. Benzinkutak, víztározók, propagandatornyok és rakétasilók vannak a listánkon, a szabotázs viszont nem egyszerű, hiszen ahogy kilőjük az első golyót, máris befarol elénk a nemzetőrség valamelyik terepjárója, hogy egy csapat keménykötésű gépfegyveressel megállj parancsoljanak a tombolásunknak.
Ami piros, azt támadhatjuk bátran. A célpontok és a katonák mindegyike büszkén viseli a nemzeti vöröset, megkönnyítve dolgunkat az azonosításban, de hát ilyenek ezek a diktatúrák, ha ez a nagy Pandak Panay kedvenc színe, akkor nem számít holmi álcázás és katonai stratégia, pirosnak kell lennie mindennek. Ha pedig a rombolós bemelegítő küldetésben elértük a célként kitűzött 4000 káoszpontot, señorita Santosi máris felkeres minket, két további megbízást felkínálva. Az első egy kis móka, amiben repkednünk kell egy keveset, a második viszont kőkemény akció, melynek első részében egy katonai bázist kell támadnunk, a végén pedig egy konvojra lecsapva a feladatunk elrabolni és megölni egy magas rangú, jól őrzött tisztet.
A játékban ezúttal is nagy szerepet kapott az akrobatika. Kimászhatunk az autó tetejére, átugorhatunk a minket üldöző másik kocsira, de egy szakadékhoz érve még kinyithatjuk az ernyőnket is, biztonságos magasból végignézve, ahogy járgányunk a kísérettel együtt a végzetébe száguld. Rico egy igazi kaszkadőr, aki nem ismeri a félelmet, ha úgy tartja kedve, még a repülő szárnyára is kiül menet közben, hogy onnan sorozza az ellenfeleket, de legnagyobb segítségére minden kétséget kizáróan az a csáklya van, mely odatapad minden felülethez, és aminek köszönhetően valódi pókemberként tud közlekedni, kijátszva a legkeményebb ellenfeleit is. S noha a játékszer igen hasznos kiegészítője kelléktárunknak, sokszor sajnos annyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy az már a játékélmény rovására is megy. Egy lövéssel felhúzhatjuk magunkat a legmagasabb torony tetejére, folyamatosan magunk elé lövöldözve pedig valósággal gyorsabbak vagyunk, mintha autóval közlekednénk. Hát hogy gondolhatták ezt komolyan a tisztelt svéd fejlesztők?
Noha a Just Cause 2 sokat fejlődött, szebb lett a grafikája, és javítottak a mesterséges intelligencián is, még mindig magán viseli azokat a gyermekbetegségeket, amiért már az előző részt sem tudtuk komolyan venni. Nincs fedezékrendszer, nem lehet rendesen kitartani a fegyvert, ide-oda szaladgálva kell lövöldözni, az autók pedig úgy pattognak, mintha csak gumiból lennének. A fizika nagyon gyenge, egyedül talán csak a karamboloknál érezzük azt, hogy egy igazi vasban ülünk, ami pedig engem nagyon idegesített, az a rongybabás ragdoll elesés, ami legutóbb talán az UT 2004-ben volt menő. Ha fejre állunk egy autóval, akkor Rico nem kimászik az ajtón, hanem valósággal kiesik, de hasonlóan eszméletlenül terül el egy motorbaleset után is, egyáltalán nem védve magát a sérülésektől. Mondanom sem kell, hogy miután lezajlott az animáció, hősünk teljesen frissen pattan fel még akkor is, ha előtte arccal lefelé végigszántotta a betont, de hát Rico kemény fickó, lássuk be, nem kell őt félteni holmi karcolásoktól.
Amennyit láttunk a játékból, előzetesen egy erős 7-es, maximum 8-as értékelést jósolok neki, de ki tudja, ha a sztori és az új atmoszféra hosszútávon jó lesz, Zoenn papa talán még ennél jobbat is adhat majd a tesztjében. A Just Cause 2-vel egyelőre viszont nem vagyunk teljes mértékben elégedettek, a játék megörökölte az előd gyengeségeit, és bár Rico története alapjaiban szerethető, könnyen lehet, hogy a játék vesztét megint a gyenge kivitelezés fogja okozni. Nem szabad viszont előre temetni a játékot, mi biztosan megvesszük és végigjátsszuk, de az is teljesen tuti, hogy nem PC-n, szenvedjen csak a Windows 7-tel és a rohadt DRM-mel az, aki kitalálta, mi nem kérünk belőle. Viva la revolución, testvéreim!
